A gyermekünkkel töltött minőségi idő a legértékesebb kincs, ebben kevés anya vitatkozna velem.

De hogy ez pontosan mit jelent, abban már megoszlanak a vélemények. Sokan tanácstalanok vagyunk, mit érdemes együtt csinálni, hogy az a legjobb, leghasznosabb legyen gyermeknek is, szülőnek is… ezzel én is ugyanígy voltam.

Mindig arra törekedtem, hogy olyan közös játékokat keressek vagy találjak ki, amivel mindketten jól szórakozunk, és közben átadhatom neki azokat az értékeket, „üzeneteket”, amiket szeretnék. Szívemből vágytam arra, hogy taníthassak neki valami újat, valami klassz dolgot, ami majd kapaszkodót, irányt nyújt neki egész életében, hogy ne legyen olyan elveszett a világban, mint amilyen én voltam.

Rengeteg nevelési útmutatót, szülőknek szóló könyvet olvastam, kellőképpen beleástam magam ebbe a témába, és nem voltam rest, a legtöbb ötletet és tanácsot alkalmaztam is. De valami még mindig hiányzott... valami, amihez nem volt elég a sok tudomány és könyv. Ezért egy időre félre tettem őket, hogy a saját, női és anyai megérzéseimre hagyatkozhassak.

Azután, néhány évvel ezelőtt olvastam az egyik legnagyobb magyar motivációs előadó, Szabó Péter könyveit, ami ráébresztett arra, mit kerestem olyan nagyon. Felismertem, hogy mekkorát változott a világ gyerekkorom óta, mind a személyiségfejlődési igények és lehetőségek, mind a gyermeknevelés módja szempontjából. Az elmúlt néhány évtized alatt kifordult a világ a sarkából, már nem működnek a régen bevett szokások.

Ezzel párhuzamosan szerencsére egyre nagyobb lett az igény az önfejlesztésre, önbizalomnövelésre, sikergondolkodásra. Egyre többen olvasunk sikerkönyveket, hallgatunk motiváló hanganyagokat.

Az egyik ilyen hanganyag hallgatása közben futott át rajtam a fájdalmas felismerés, hogy a kisfiamnak nem tudok olyasmit átadni, ami nekem nincs! Önbizalom, önbecsülés, önmagam szeretete, pozitív elvárások, sikergondolkodás, önmagamba vetett hit, az élet szeretete... Hogyan is taníthatnám meg őt a sikeres, pozitív, elégedett gondolkodásra, ha engem sem erre tanítottak a szüleim, tanáraim?!

Ha ezeket nem „hoztuk otthonról”, ha nem kaptuk meg gyerekkorunkban, akkor felnőttként csak igen komoly erőfeszítés, eltökéltség és idő/energia/anyagi ráfordítás árán tudjuk kialakítani magunkban.

Természetesen nem lehetetlen, és mindenképpen megéri. De sokkal könnyebb lenne, ha már kiskorban elsajátítottuk volna, és akkor valószínűleg most nem is itt tartanánk, hanem sokkal-sokkal előrébb, életünk minden területén.

És rájöttem, hogy én ezt akarom a gyermekemnek megadni.

Azt a fajta magabiztosságot, amit nem tanulhat meg az iskolában. Ami NEM a tanulmányi eredményétől függ. Aminek köszönhetően lepereg róla, ha esetleg csúfolják, vagy kiközösítik az iskolában, vagy ha éppen valamit véletlenül elront. Olyan magabiztosságot, ami minden nehézségen átsegíti, amitől könnyedén boldogul az életben. Ami az egész világ és saját maga számára is egyértelművé teszi, hogy ő egy sikeres és boldog ember.

Szerintem minden szülő legszebb álma, hogy gyermekét így lássa, ilyen magabiztos, sikeres, boldog emberként.

Huszonéves koromban szinkronúszó edzőként tevékenykedtem, és habár szigorú voltam, szerettek a tanítványaim. Nem mellesleg minden versenyen nyertek és igazi bajnokok voltak! De arra nagyon figyeltem, hogy a siker beköszöntével ne forduljanak ki önmagukból, mint a többi csapat versenyzői.

Mindig is foglalkoztatott a dolog, hogyan lehet a gyermekekből a legjobbat kihozni mind teljesítményben, mind emberileg.

Én ezt gyakorlatban tanultam meg, nem csak könyvekből. Végig csináltam saját magamon az önfejlesztés teljes folyamatát: az önbizalomhiányos kislányból magabiztos felnőtt nő lettem, pusztán önerőből. Elengedtem az összes negatív érzelmet, megtanultam megbocsátani magamnak és másoknak. Szeretem magam és hiszek magamban. Szeretem és keresem a kihívásokat, és bátran kilépek a komfort zónámból is, ha kell, ami pár éve még elképzelhetetlen lett volna.

Az önfejlesztést továbbra is folyamatosan gyakorlom, hiszen ez egy egész életre szóló feladat.

Emellett kiemelt figyelmet fordítok a kisfiam pozitív gondolkodására is, aki most 9 éves, kiváló tanuló, magasan az átlag fölötti eredményekkel és nem is tudja (nem is akarja) magát máshogy elképzelni. Számára egyértelmű, hogy diplomás vezető lesz, magas fizetéssel. Elképesztően kreatív, ambíciózus és céltudatos, pozitív elvárásokkal az élet felé. Persze azzal is tisztában van, hogy ezért tennie is kell, de szemernyi kétely sincs benne afelől, hogy képes is rá. Az „akadály” és „probléma” szavakat nem használja, „feladatnak” és „kihívásnak” nevezi és egyszerűen megoldja őket.

És ez a lényeg!

Tapasztalatból tudom, hogy ha valamit szeretnénk gyermekünknek átadni, azt egy történeten keresztül a legkönnyebb, leghatásosabb. Ez egyébként a felnőttek esetében is megfigyelhető, sokkal intenzívebb a mondandónk hatása, ha egy történetbe foglaljuk, amiben az illető magára, vagy a helyzetére ismer.

Ezért vágtam bele az írásba.

A MESEVARÁZS mesék írásával eredetileg (akkor még) 4 éves kisfiam és 12 éves unokanővére szórakoztatása és fejlesztése volt a szándékom. Mint kiderült, ez annyira jól sikerült, hogy éberen figyelve ülték végig a meséket, együtt izgultak, csak a választási lehetőségeknél kiabálták túl egymást. :)

A mesevarázslat szórakoztató és izgalmas, a feladatok érdekesek. A tanulság a végén feleleveníti a történet legkritikusabb, leglényegesebb pontjait, ezzel segít gyermekünknek újra átgondolni az egészet.

A történet végén lévő kérdések összefoglalásra, összetett gondolkodásra késztetnek, fejlesztik a memóriát, illetve értékes visszajelzést nyújtanak a szülőnek a gyermek gondolatairól, érzéseiről.

Jelenlegi célom a történetekkel: a gyermekek szókincsének bővítése, fantáziájuk és kreativitásuk fejlesztése, a sikergondolkodás, a pozitív hozzáállás és egy megfelelő, jó értékrend kialakítása.

Hiszem, hogy ha egy teljes generáció nő fel úgy, hogy gyermekkorában megtanul sikeresen és pozitívan gondolkodni, akkor a társadalmunk pár év múlva sokkal boldogabb felnőttekből fog állni.

És ebben MI, FELELŐS SZÜLŐK, tevékenyen részt tudunk venni gyermekeink fejlesztésével.