Amikor én voltam kisgyerek, nekem mindig megmondták, hogy mit kell tennem és hogyan. Ez akkor nem feltétlenül volt rossz, csak már kamasz- és felnőtt koromban éreztem hátrányát, ugyanis igencsak megszenvedtem az egyes döntéshelyzeteket, kínkeservesen nyögtem ki magamból egy-egy döntést. Egyszerűen nem tanultam meg önállóan dönteni.
A most 7 éves Marci fiamat egész pici kora óta kérdezgetjük. Mindenfélével kapcsolatban, szinte mindegy, hogy miről, csak legyen két válaszlehetőség. Hogy milyen zoknit akar felvenni, kéket, vagy zöldet. Hogy mit játsszunk inkább, legot, vagy kirakót. Hogy mivel menne szívesebben, biciklivel, vagy rollerrel, stb.
És az eredmény? El tudja dönteni, mit akar. Például meg tudja mondani, mit szeretne sportolni, úszna, vagy inkább judozna. Természetesen el kell köteleznie magát amellett, amelyiket választja, de a döntést ő hozhatja meg, miután mindkettőt kipróbálta. Így megtanul dönteni, felvállalni a döntését, ami a későbbiekben nagyon nagy hasznára lesz.
A gyerekek pontosan tudják, mit akarnak. Azután elkezdjük nekik megmondani, mit kell csinálniuk, és már nincs szükségük arra, hogy gondolkodjanak.
